Sziasztok!
Nehéz összeszedni a gondolataimat, leírni szépen mindent, hiszen annyi minden cikázik a fejemben..Amikor valamibe bele kell fognom, legyen az tanulás, vagy akár az életmódváltás, akkor mindig szembesülnöm kell azzal, hogy milyen döcögősen, nehezen indulok el, aztán valahogy belelendülök..Így történt ez most is :)
Kb 19 voltam, amikor elmentem az orvoshoz, akkor már erőteljesen mutatkoztak a tünetek. (a tünetekről ITT olvashatsz) A doktornő elmondta, hogy mi ez, hogyan kezelhetem és hogy milyen következményei lehetnek. Az összes következmény közül egy vágott igazán mellbe, az az, amikor azt mondta, hogy nem biztos, hogy lehet gyerekem, ha nem figyelek oda magamra, vagy hogy nehezebben eshet teherbe az ember. Magam sem értettem, hogy miért érintett ez ilyen érzékenyen, amikor én még 19 évesen abszolút nem gondoltam ilyenekre, sőt még most 22 évesen sem. De mégis ezt borzalmas volt hallani.
Na de túltettem magam a dolgon, s egyáltalán nem figyeltem oda magamra. Híztam, kihagyott a havi baj..különösebben nem izgatott a dolog. Hát ekkor voltam nagyon buta! :D Aztán tavaly nyáron, megkaptam az utolsó "pofont", már csak annyi hiányzott, s betelt a pohár. A tesóm és anya folyamatosan rágták a fülem, hogy ennek így nem lesz jó vége, és hogy nem ez vagyok én. Külsőleg megváltoztam, borzalmas volt belenézni a tükörbe, és látni azt, hogy elhíztam. Nem azt mondom, hogy olyan vészesen túlsúlyos lettem volna, de magamhoz képest brutálisan megváltoztam. Úgyhogy egy éve elkezdtem változtatni az életemen. Elkezdtem odafigyelni arra, hogy mit eszek, és elkezdtem sportolni is. Nagyon nehéz volt, főleg azért, mert az ilyen betegséggel élők esetében pl a plusz kilók nehezebben mennek le. Ja azt hozzátenném, nem a lustaság miatt volt nehéz, nem az volt nehéz, hogy fel kell állnom, és el kell mennem futni, hanem az, hogy hónapokig nem láttam semmilyen változást magamon. Ez egy kicsit elkeserített. De a menstruációm beállt, és ha néha kihagytam a futást, akkor meg késett, úgyhogy azt vettem észre, hogy a legjobbat akkor tehetem magammal, ha mozgok. Így hát tovább futottam, és bizonyos idő múlva elindultak lefelé a kilók is, és ez hatalmas örömmel töltött el :) Kb -10 kg-nál járok, de ez még nem a vég :)
Szóval az egyik legfontosabb szabály, hogy nem szabad feladni. Tudom, hogy elkeserítő néha ez az egész, de amikor végre látja az ember a gyümölcsét, az felbecsülhetetlen :)
Nektek is hasonlóan nehéz volt a kezdet? :) Hagyj nyomot magad után, szólj hozzá a témához! Beszélgessünk róla..:)
Puszi,
Nehéz összeszedni a gondolataimat, leírni szépen mindent, hiszen annyi minden cikázik a fejemben..Amikor valamibe bele kell fognom, legyen az tanulás, vagy akár az életmódváltás, akkor mindig szembesülnöm kell azzal, hogy milyen döcögősen, nehezen indulok el, aztán valahogy belelendülök..Így történt ez most is :)
Kb 19 voltam, amikor elmentem az orvoshoz, akkor már erőteljesen mutatkoztak a tünetek. (a tünetekről ITT olvashatsz) A doktornő elmondta, hogy mi ez, hogyan kezelhetem és hogy milyen következményei lehetnek. Az összes következmény közül egy vágott igazán mellbe, az az, amikor azt mondta, hogy nem biztos, hogy lehet gyerekem, ha nem figyelek oda magamra, vagy hogy nehezebben eshet teherbe az ember. Magam sem értettem, hogy miért érintett ez ilyen érzékenyen, amikor én még 19 évesen abszolút nem gondoltam ilyenekre, sőt még most 22 évesen sem. De mégis ezt borzalmas volt hallani.
Na de túltettem magam a dolgon, s egyáltalán nem figyeltem oda magamra. Híztam, kihagyott a havi baj..különösebben nem izgatott a dolog. Hát ekkor voltam nagyon buta! :D Aztán tavaly nyáron, megkaptam az utolsó "pofont", már csak annyi hiányzott, s betelt a pohár. A tesóm és anya folyamatosan rágták a fülem, hogy ennek így nem lesz jó vége, és hogy nem ez vagyok én. Külsőleg megváltoztam, borzalmas volt belenézni a tükörbe, és látni azt, hogy elhíztam. Nem azt mondom, hogy olyan vészesen túlsúlyos lettem volna, de magamhoz képest brutálisan megváltoztam. Úgyhogy egy éve elkezdtem változtatni az életemen. Elkezdtem odafigyelni arra, hogy mit eszek, és elkezdtem sportolni is. Nagyon nehéz volt, főleg azért, mert az ilyen betegséggel élők esetében pl a plusz kilók nehezebben mennek le. Ja azt hozzátenném, nem a lustaság miatt volt nehéz, nem az volt nehéz, hogy fel kell állnom, és el kell mennem futni, hanem az, hogy hónapokig nem láttam semmilyen változást magamon. Ez egy kicsit elkeserített. De a menstruációm beállt, és ha néha kihagytam a futást, akkor meg késett, úgyhogy azt vettem észre, hogy a legjobbat akkor tehetem magammal, ha mozgok. Így hát tovább futottam, és bizonyos idő múlva elindultak lefelé a kilók is, és ez hatalmas örömmel töltött el :) Kb -10 kg-nál járok, de ez még nem a vég :)
Szóval az egyik legfontosabb szabály, hogy nem szabad feladni. Tudom, hogy elkeserítő néha ez az egész, de amikor végre látja az ember a gyümölcsét, az felbecsülhetetlen :)
Nektek is hasonlóan nehéz volt a kezdet? :) Hagyj nyomot magad után, szólj hozzá a témához! Beszélgessünk róla..:)
Puszi,
Megjegyzések
Megjegyzés küldése